Hatvan év után sem veszített semmit a varázserejéből, idén pedig talán még többet át lehet érezni Alvin Ailey Revelations című koreográfiájából, hiszen ez a darab végső soron arról szól, hogy a nehézségekkel szemben milyen felszabadító tud lenni az önkifejezés, milyen megtartó ereje van a közösségnek, a rituáléknak és a szeretetnek.

Az Alvin Ailey American Dance Theater (AAADT) társulata olyan év végén ünnepli a Revelations bemutatójának a hatvanadik évfordulóját, amely a járvány mellett a faji és társadalmi igazságtalanságoktól volt hangos. Amikor 1958-ben megalakult a táncszínház, járvány nem volt ugyan, de a társulat nem valamiféle művészi buborékban jött létre, hanem a polgárjogi mozgalom küzdelmeinek viharos időszakában, és tehetséggel, szépséggel, kreativitással ment szembe a társadalmi elnyomással. Ailey egyfajta biztonságos teret szeretett volna létrehozni a fekete táncosoknak, akiknek a tehetségét sokszor fojtotta el a szegregáció és a diszkrimináció. Az eleinte mindössze hét táncosból álló társulatot aztán a hatvanas évektől sokszínű csapattá duzzasztotta Ailey, aki nem akarta reprodukálni a kirekesztettséget, amit maga is megtapasztalt.

A darab hatvanéves ugyan, de ennél sokkal több történelmet szőtt bele Alvin Ailey. Ott van benne az afroamerikai kultúra múltja, hite és hagyományai, de ott van a küzdés és a kitartás is, amely a rabszolgaságtól a szabadságig vezető utat kísérte.

A hatvanas évek társadalmi változásait kísérő erőszakos reakciók közepette Ailey az emberi lélek elpusztíthatatlansága előtt tisztelgett. A maga eszközeivel jelezte, hogy az afroamerikai kultúra valójában amerikai kultúra. Miközben az utcán a polgárjogi tüntetések zajlottak, addig Ailey a színpadon mutatta meg magát – ne legyenek kétségeink, radikális és bátor megnyilvánulás volt ez akkor. És persze nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a darabnak idén, a Black Lives Matter mozgalom árnyékában, a rasszista retorika megerősödésének az idején még mindig erős ez az üzenete.

A Revelations hatása alól nehezen tudják kivonni magukat a nézők, első alkalommal is a zsigerekig hat, és ezt sokadszorra is meg tudja ismételni. Felvételről is sodorja magával az embert, élőben pedig szinte eksztázist vált ki a nézőtéren. És a nézők nem engedik el ezt a darabot: a társulat táncosai karrierjük során több százszor, néha ezerszer is előadják a Revelationst. Ailey önéletrajzírója, Jennifer Dunning szerint a nyolcvanas évek végére becslések szerint többször mutatták be, mint az akkor már majdnem százéves Hattyúk tavát.

A Revelations az amerikai feketék történelmének a tánca, de ebben a történelemben nem kell osztoznia a befogadónak ahhoz, hogy megértse a darabot. Ahogy Jennifer Dunning a könyvében írja, Alvin Ailey megértette, hogy az univerzális az egyes életek legkisebb, leghétköznapibb részleteiben lakozik. Ugyanígy, bár az istenhit élménye inspirálta a koreográfiát, összességében túlmutat a vallásosságon.

Alvin Ailey 29 éves volt, amikor megalkotta a Revelations koreográfiáját. A darab tisztelgés volt az édesanyja és a dél-texasi közösség előtt, amelyben Ailey felnőtt, és amelynek a kultúráját gyerekként magába szívta. A Revelations így egyfajta művészi és kulturális identitáskeresés is volt a részéről, és Ailey egy későbbi interjúban azt mondta, a gyerekkora szegregációs tapasztalatait egész életében hordozta magában és a munkáiban. Ebben az értelemben a koreográfiái nemcsak humanisták, hanem politikaiak is.

A darab nyitójelenetét Normand Maxon táncfotós tette halhatatlanná (az általa készített fotók is hozzájárultak ahhoz, hogy a társulat gyorsan ismertté lett). A legendás jelenetben egy hat táncosból álló csoportot látunk, karjukkal a magasba nyúlnak, fejük hátrahajlik, ujjaik szétfeszítve, mindezt már-már minimalista, testszínű ruhában, miközben fentről meleg fény árad rájuk, érzésekkel átitatva a mozdulatokat. Valamiféle láthatatlan erő súlya kényszeríti földre őket, és de ők újra meg újra felegyenesednek és visszanyúlnak a fényhez.

A koreográfiában ott van a modern tánc meghatározó nagy művészeinek, Lester Hortonnak és Martha Grahamnek a hatása, a táncosok teste összehúzódik, megfeszül, a térben lemerülnek, majd hirtelen felemelkednek, le-felvonulnak a színpadon, de Alvin Aileynek fontos volt, hogy a gyerekkori emlékeiből a texasi baptista közösség mindennapi mozdulatait is megjelenítse. Mindezek ellenére a mozdulatoknak nem a történetmesélés a célja, hanem az érzések közvetlen kifejezésre. A Revelations egy zsigeri alkotás.

És bár a Revelations mindhárom része vallásos gyökerekből nő ki – a darab zenéjét eleve gospelek és spirituálék adják –, az érzések, amelyeket megjelenít, univerzálisak és emberiek. A bűntől és elkeseredéstől a megváltáson és felszabaduláson át az örömig és az életigenlésig rajzol meg egy ívet.

A darab hármas tagolása is ennek az ívnek a szolgálatában van. Az első rész, az úgynevezett „barna szekció” (Pilgrim of Sorrow) a társulat alapító tagja és volt vezetője, Judith Jamison szerint olyan, mint egy imádság. Bár vizuálisan egyszerűnek tűnik, Alvin Ailey egykori múzsája szerint nagyon nehéz táncolni, ha a táncosokról nem folyik a víz a kombináció után, valamit nagyon nem jól csináltak. Valóban nem könnyű az embert összenyomó, a földre húzó súlyt megjeleníteni úgy, hogy a táncosok mégse adják meg magukat ennek az erőnek. Az üzenet is egyszerű, bár a végrehajtása szintén vért és verítéket követel: bármilyen kemény az élet, akárhányszor is földre kényszerített, fel kell állni, nem szabad feladni.

Alvin Ailey életrajzírója, Jennifer Dunning szerint ugyanakkor a barna szekció tulajdonképpen egy születési jelenet, a táncosok ezért is viselnek testszínű ruhát, a meztelenség látszatát keltve a színpadon.

A középső „fehér szakasz” (Wading in the Water) lényegében egy texasi baptista keresztelőt idéz meg – ha ez nem lenne egyértelmű, a színpadon átívelő anyagokkal még a vizet is megjelenítik, a folyót, ahol maga Ailey is átélte a megkeresztelkedést a Texas állambeli Rogersben. Ez a megtisztulás tánca, a víz esélyt ad jónak lenni, mert lemossa a rosszat, és bár a fekete vallási közösségek egyik legszentebb rituáléját eleveníti fel, az üzenete ennek is univerzális: a megtisztulásból reményt lehet meríteni, újra lehet kezdeni, tovább lehet menni, le lehet tenni a terheket.

A fehér szakasz 2020-as járványbiztos feldolgozása:

Persze a darab nem lenne ennyire mélyen emberi, ha nem foglalkozna azzal is, hogy az ember mindig megbotlik, mindig bűnbe esik, és mindig kétségbeesetten el akarja kerülni a büntetést ezekért a bűnökért. Ennek a belső lelkiismereti viharnak a megjelenítésével indul a harmadik, befejező rész, a „sárga szekció” (Move, Members, Move).

A naplemente égő vörösében játszó háttér előtt szinte berobban a három férfi táncos, hogy előadja a darab leghátborzongatóbb koreográfiáját. Ők hárman egyszerre szólótáncosok és tánckarosok, mindenki kap lehetőséget, hogy megcsillogtassa a virtuozitását, de amikor hárman összedolgoznak, az tényleg új szintre emeli a koreográfiát. És bármennyire is rohannak az ítélet napja elől, nincs menekvés, csak könyörögni tudnak a megváltásért.

Ez a felkavaró energiarobbanás vezeti fel a templomi lezárását a darabnak. A forró, párás dél-texasi esték hangulatát hívja elő Ailey, és itt már szinte tobzódik a kiegészítőkben: hosszú sárga ruhák, kalapok, legyezők, székek elevenítik meg a déli templomok atmoszféráját. És ez az a rész, ahol már árad az életkedv, ahol az emberi létezés minden öröme ott van a mozdulatokban. Boldog megkönnyebbülés, ami a nézőket rendszerint leveszi a lábáról, ennél a résznél már mindenki tapsol és tombol.

A Revelations az emberi létezés mélységeit és magasságait idézi meg, és az elmúlt hatvan évben elképesztő sikereket aratott. Többször előadták a Fehér Házban, része volt az 1968-as mexikói olimpia nyitó ceremóniájának, és a társulat egyik oroszországi turnéján volt olyan este, amikor harmincszor is visszatapsolta a közönség.

Aileyt – bár tisztában volt a darab értékeivel – sokszor frusztrálta, hogy hiába alkotott csaknem 80 koreográfiát, sokszor ezzel az eggyel azonosították. A gyors siker és felemelkedés után a kreatív energiái átmeneti elapadását nehezen élte meg, drogokkal és alkohollal kompenzált, az önpusztítása 1980-ban idegösszeomlásba torkollott. A magánéletét elzárta a világ elől, a homoszexualitásáról kevesen tudtak.

Alvin Ailey 1989-ben halt meg egy New York-i kórházban az AIDS-hez köthető komplikációkban. Az orvosoktól azt kérte, ezt ne említsék, mert meg akarta védeni az őt egyedül felnevelő édesanyját az AIDS-hez kötődő stigmáktól. A világ ünnepelte ugyan a művészetét, de nem állt készen arra, hogy a maga valójában megismerje Alvin Aileyt.

Alvin Ailey január 5-én lenne 90 éves. A nevét viselő társulat ma is az egyik legsikeresebb a világon.